Nem szeretem, amikor azt éreztetik, hogy egy ünnep kötelező. Illetve az, hogy mit tegyél vagy éppen mit ne. Ezt éreztem évekig, amikor vasárnap misére "kellett" járni. Minden kornak megvan a maga sajátossága. Vannak dolgok, amiket nem szerethet egyformán egy 70 éves és egy 7 éves. Ilyen a mise is, vagy másik oldalról ilyen a bújócska. Misén csendben kell lenni, ami egy gyerek viselkedésével eléggé ellentétes. Semmi szórakoztató nincs, ezért mindig egymást szórakoztattuk. Néha előfordult, hogy ránk szóltak, maradjunk csendben. Nem szerettük. Azt főleg nem, amikor ha kihagytunk egy alkalmat, felelősségre vontak, hogy miért nem mentünk. Sok mindent meg lehet utáltatni már gyermekkorban. Én például nem szerettem ruhát vásárolni és azóta sem szeretek. Sokat jártunk piacra is ruhát venni, emlékszem, hogy a hidegben próbáltam a ruhákat. Nem szerettem. Fáztam és utáltam a századik nadrágot is felpróbálni. Azóta is csak ha már muszáj, akkor vásárolok, sokszor inkább az Interneten. Csak hogy ne kelljen felpróbálni.

A novemberi temetőbe járást sem szerettem. Hideg volt, esett az eső, csendben kellett lenni, én már nem ismertem senkit azok közül akikre gyertyát gyújtottunk. Egy undok kötelező program volt. Minden évben elmondta a tanítónéni, hogy ne lármázzunk, nem illik hangosan köszönni, csak egy biccentéssel jelezzünk a barátaink, ismerőseink felé. 

Azt sem szerettem, hogy már előtte is ki kellett menni, rendbe tenni a sírokat, kivinni a virágokat, hogy ha valaki már előbb jön, például a távoli rokonok, itt már látszódjon, hogy ezt a sírt ám gondozza valaki. 

Miután felnőttem, eldöntöttem, hogy akkor megyek ki a temetőbe, amikor én akarok. Most már valóban akarok. Jól esik a lelkemnek. Egyre többet járok, sajnos egyre több ember van már kint, akiket szerettem. Akkor megyek ki, ha beszélgetni akarok velük. Akkor viszek virágot, amikor kedveskedni szeretnék. Akkor gyújtok gyertyát, ha emlékezni akarok. Nem kötöm egy adott naphoz. Rá lehet kényszeríteni gyerekeinket, rokonainkat, hogy menjenek ki, legalább ezen az egy napon. De az nem olyan, mintha tiszta szívből, szeretetből tennének meg valamit. Mivel én két hete is kint voltam a nagyszüleim sírjánál, ezért nem estem kétségbe, hogy most csak este volt pár percem, amit kint töltöttem. Nem éreztem azt a nyomást, azt a kötelezőt, hogy jaj muszáj mennem. Kinek számít? Nekik már biztosan nem, viszont a te lelked sem nyugszik meg a kötelező körös november elsejei rohanástól. Nem tudsz átszellemülni, sokan vannak, sietni kell, nem gyullad meg a mécses, elfújja a szél a gyertyát, beszélgetni kell a szembejövőkkel. Nem, ez nem olyan, mint amikor lelkesen kimész, mert ki akarsz menni.

Azt gondolom, hogy minden ünnepre vonatkozik az, hogy ha nem lenne, akkor az emberek talán nem is emlékeznének. Talán nem is szeretnék egymást. Talán nem is tisztelnék egymást. Miért csak azon az adott napon élünk tökéletesen? Sokszor hallom viccesen, hogy valakik azért nem ünneplik például a Valentin-napot, mert náluk minden nap az. Igenis így kellene hozzáállni. Vajon aki csak Nőnapon visz virágot a párjának, az más napokon miért nem gondol erre?

Miért kell egy meghatározott nap, hogy kimutassuk a szeretetünket?

A futás a legegyszerűbb és legjobb sport, bár erről azért kétségkívül megoszlanak a vélemények. Vegyük csak a masszőrömet és az egyik orvost, akinél nemrégiben voltam. Az első azt mondta, ne fussak annyit, mert terhelem a lábam és az ereket. Az orvos ezzel ellentétben azt mondta, hogy minden dinamikus mozgás jót tesz az ereknek. Ezen felbuzdulva nem is halogattam tovább a nevezést a XIII. Biomed Tókerülő Futásra. Mivel hetek óta nem futottam, így nem mertem a hosszabb távot bevállalni, ami 12,6 km lett volna. Így maradt a rövid táv, ami 3,8 km. 

A futóverseny helyszíne Palotás, egy gyönyörű kis nógrádi falu. A versenyt eddig minden évben a Futapesttel közösen szervezte az Önkormányzat, de ebben az évben kipróbáltak egy új partnert, másik technikával, másféle nevezéssel, és mondhatom szuperül bevált! A Biomed az elejétől fogva a verseny névadója és főszponzora.

A nevezést az Interneten lehetett megtenni, de mint mindig, helyszíni nevezésre is volt lehetőség. Mindig nagy izgalommal nézem a nevezők listáját a verseny előtt. Latolgatom az esélyeket, hogy mennyire kell meghúznom a tempót. Amíg a hosszú távon indultam, nyugodtan ültem a babérjaimon, mert tudtam, hogy a faluból csak fiúk indulnak ezen a távon, így jó esélyekkel vágok bele. Tudniillik minden kategóriában díjazzák a legjobb palotási futót is.

A táv 13 éve ugyanaz, csak a frissítőállomások helye változik. 13 éve szinte minden versenyen részt vettünk. Édesapám az állandó partnerem, de már többször bekapcsolódtak unokatestvéreim is a családjukkal együtt. Tavaly is és idén újra velem futott a párom is. Tavaly a hosszú távon, mivel nem engedtek el egyedül, attól féltek nem bírom lefutni az edzés hiánya miatt :). Így végigszenvedte a nyávogásomat, de az eddigi legjobb időmmel befutottunk a célba. Ezt figyelembe véve idén a rövid távot futottuk le. Mindhárman harmadikok lettünk a korcsoportunkban, így érmekkel tértünk haza. 

A futás a faluközponttól indul, ilyenkor ideiglenesen lezárják a főutat, rendőrautó kísér minket a tópartig. A hosszú táv megkerüli a horgásztavat, majd a földutakon folytatódik tovább, a világ egyik leghosszabb egyenes szakaszával. Nem biztos, hogy ez így van, de mindenki így érzi verseny közben. Néha lehet látni őzeket, nyulakat és fácánokat is. A faluban és a tó partján a járókelők, horgászok, kutyát sétáltatók olyan kedvesek, mindig biztatnak minket pár jó szóval. Néha itallal is kínálnak :). A tavat megkerülni egy élmény (lenne) a szép kilátás miatt, ha nem a cipőm orrát nézném folyton lihegve. Kilométerenként van egy tábla, ami jelzi, hogy mennyit haladtunk már. Két frissítő állomás van, ahol vizet és szőlőcukrot kínálnak. 

Ezt a versenyt nagyon szeretik a helyiek is, és jó élményt kínál a messzebbről érkező futóknak is. Az eredményhirdetés előtt egy tál palócgulyást fogyasztottunk el a többi résztvevővel, barátokkal. Ez is jól összehozta az embereket! Ezek után bárki állt a dobogóra, a közönség óriási tapsviharral gratulált neki. Jó dolog versenyezni, de még jobb, ha ilyen kellemes hangulatban telik.

Születésnapi ajándékként egy athéni utat kaptam, de mire elhatároztuk, hogy melyik hétvégén menjünk, a repülőjegyek ára elég magasra emelkedett ahhoz, hogy átgondoljuk mi éri meg jobban. Nekem teljesen mindegy volt hová utazunk, így a páromra bíztam. Egyetlen kikötésem csak az volt, hogy új helyet fedezzünk fel, jobban mondva olyan országot, ahol még nem voltunk az idén. Így lett az úticél Madrid, ami valóban szuper választás volt!

Végig jó időnk volt, 28 fok, napsütés. Ha olyan helyre megyünk, ahol valóban sok a látnivaló, nem vacakolok sokat a szállás kiválasztásával. Fontos, hogy az elhelyezkedése jó legyen, és hogy privát szoba legyen privát fürdőszobával, de más nem számít. Ilyenkor nagyjából csak aludni járunk oda. Ha nem egy jó besorolású hotelben alszunk, reggelit sem szoktunk kérni. Itt is ez történt és milyen jól döntöttünk!

Péntek este érkeztünk, a szállásunkhoz közeli utcákban kerestünk éttermet és találtunk is. Sonkák, sajtok, polip és tintahal volt az esti menünk, sangría-val és vermuttal. Ismerős volt a hely, illetve a neve. Amikor rákerestünk, kiderült, hogy egy Andrew Zimmern műsorban pont ezt mutatták be. Micsoda véletlen! Valóban szuper étterem volt.

A reggeleket a Mercado de San Miguelen töltöttük. Ez egy szép nagy piac, ami bőséges étel-, és italkínálattal várja a helyieket és a turistákat. Megkóstoltuk a sonkákat, sajtokat, borokat. Az egyik standnál voltak felfűzve pálcikára sajtok, halak, olajbogyók és zöldségek, azokat választottuk a sonkás szendvics mellé. Ettünk kacsakagylót, amit, bevallom én még nem ismertem. De utánaolvastam és kiderült, hogy különleges csemege. Kedvelt snack a bundázott kisméretű hal, a tintahalkarika és a kagyló. Minden reggelit desszerttel fejeztünk be. A pultban nagyjából 50 fajtájú sütemény volt, gyümölcsös, csokoládés, tejszínhabos, szóval valóban mindenki ízlése szerint választhatott.

Ezután elindultunk nézelődni, amit sokszor megszakítottunk egy kávéval vagy egy jó borral. Megnéztünk egy Real Madrid meccset is. Igazán fantasztikus élmény volt abban az óriási stadionban lenni. Nyert is a csapat, így még szebb volt a napunk. Ezt egy jó kis étteremben ünnepeltük meg. Egy olyan hely volt, ahová nem biztos, hogy bemegyünk, ha nem vagyunk már ennyire éhesek. Kopott székek, csak idősek, hangzavar és senki sem beszélt angolul. De mutogatni tudunk, pár spanyolt szót is értünk, mi baj lehet? A világ egyik legjobb vendéglátóhelye, maximálisan kedves emberekkel és kiváló kiszolgálással. Ár-érték arányban is verhetetlen. Sonkatálat ettünk előételnek, majd polipot (Pulpo a la gallega), fokhagymás rákot (Gambas al ajillo) és pacalt (Callos a la madrilena). Itthon is imádjuk, és ott is fantasztikus volt! Minden este úgy mentünk haza, hogy szinte azonnal elaudtunk a sok finom ételtől. 

A vasárnapot kirándulós napnak szántuk, de a vége elég véresre sikeredett. Libegőztünk, sétáltunk, megnéztük az állatkertet. Különlegessége, hogy van panda és koala is. Pandából kettő is, az egyik evett, a másik pedig egy fán aludt, amikor ott voltunk. Majd visszaindultunk a belvárosba, és egy késői ebéd után elindultunk a nap legizgalmasabb programja, a bikaviadal helyszíne felé. Hirtelen ötlet volt, hogy ezt is vegyük bele a hétvégébe, megvettük a jegyeket az Interneten és  már másnap mentünk is. Az aréna óriási. A hangulat úgyszintén. Nagyon sokan ellenzik, nagyon sokan mellette vannak. Akit érdekel, úgyis kimegy, aki pedig viszolyog tőle vagy kifejezetten utálja, az nem fog kilátogatni. Hat bika volt, három matador, akik körönként egy-egy bikával harcoltak. Az egésznek megvan a hangulata, nem szeretnék többet írni róla, de nagy élmény volt mindkettőnknek.  Az estét ismét egy finom vacsorával fejeztük be.

Másnap múzeumba mentünk. A Thyssen-Bornemisza Múzeum hétfőnként 12-17 óráig van nyitva és ez idő alatt ingyenes is. Nagyon hosszú volt a sor, megegyeztünk, ha 12:30-ig nem jutunk be, más programot választunk. Mivel nincs jegyvásárlás, a sor, ami több száz méteres volt, 10 perc alatt beért a múzeumba. Végigjártuk a szinteket, találtunk magyar képeket is (Moholy-Nagy László művei). Utolsó ebédünket az idős bácsinál fogyasztottuk el, ahol szombat este ettünk. Ismét szuper kiszolgálás volt és nagyon finom ételek. A gasztronómiai kínálat bőséges a városban, az árszínvonal is nagyon változó, mindenki talál kedvére valót véleményem szerint.

Tartalmas pár nap volt, Madrid tökéletes választás egy őszi hétvégére. Az idő kellemes, az ételek finomak, a város pedig bőven kínál kikapcsolódási lehetőséget.

Sajnálatos módon már nincsenek közöttünk az anyai nagyszüleim. Az apaiak hála Istennek igen, megspékelve egy harmadik nagymamával is, nagypapám második házasságából. 

Mi együtt éltünk öten, nagy boldogságban, sokat vigyáztak rám gyerekkoromban is, vittek az óvodába, megebédeltettek, játszottak velem, amíg Édesanyám dolgozott. Minden reggel, amíg ők kávét ittak, én meleg tejet az én kis kávéspoharamból. Egyik ilyen alkalommal Nagypapám fogott egy egeret, amit én a kezemben lóbáltam utána, a macskánk szórakoztatására. Mai napig emlékszem ilyen aranyos történetekre kiskoromból, Édesanyám legnagyobb csodálkozására. 

Nagypapámnak volt egy fadoboza, amiben a hivatalos iratokat és a fényképeket őrizte. Nagyon sokszor elővettük és nézegettük a rokonok képeit, a leveleket, amelyek között nem kevés szerelmes levél is volt, Nagymamámnak címezve.

Szerencsére sok időt töltöttünk együtt, amit a mai napig becsülök. Soha nem értettem azokat az iskolatársaimat, akiknek kolonc volt a nagyszülőkhöz járni. Az én nagyszüleimet mindenki szerette. A szülinapi zsúrokon a papám mindig szórakoztató dolgokat művelt, például kakassal a fején sétált vagy úgy tett, mint aki leharapja egy kiskacsa fejét. Ezen a barátaim nagyokat derültek. Sokat segítettünk neki, mikor kaszálni ment, cserébe felülhettünk a kocsira a széna tetejére, és úgy húzott haza minket. 

A legfinomabbakat Nagymamám főzte. Mindig mindent el tudott készíteni, soha nem hibázott. Amikor hazaértem az iskolából, úgy örült nekem, hogy táncra perdített. Sokszor segített, ha technika órára házi feladatot kaptunk. Nagyon sok mindenhez értett, és szorgalmas volt. 

Nagymamám utolsó éveit demensen töltötte. Aki ismeri ezt a betegséget, akinek él ilyen beteg a környezetében, csak az tudja miről beszélek. Az átlagember azt mondja, hogy bolond. De sajnos ez nem ilyen egyszerű. Akármikor magára gyújthatja a házat vagy örökre eltűnhet otthonról, ha nem figyelnek oda rá. Mindezt nem direkt teszi, hanem ez a betegsége következménye. Sokszor voltunk mi is megrémülve, hogy mi lesz a vége, de a háziorvosunk rábeszélésére kórházba vittük. Mivel már enni sem volt hajlandó, és gyógyszert sem vett be. A kórházban a krónikus osztályra került. A köznyelvben ezt nevezik "elfekvőnek". Minden látogatás alkalmával próbáltuk a normális élet látszatát fenntartani. Beszélgetni, enni, sétálni, ami az utolsó hetekben már csak tolószékkel ment. Egyszer még Papát is sikerült rávenni, hogy állapota ellenére menjen be hozzá. Nehéz volt, de jól sült el, együtt fagyizgattak az udvaron, így talán mindkettejüknek boldog emlékként maradt meg az utolsó találkozásuk. Anyák Napján mindenki bent volt nála, "kötelező" volt, mert nem tudtuk mi lesz a következő hetekben. Pár nap múlva, jógáról kifelé jövet kaptam a telefont, hogy elhunyt. Tudtam, hogy neki így jobb. Egy percig sem estem kétségbe, hiszen az ő érdekeit néztem. Természetes, hogy sírsz és fájdalmas, de találnod kell egy gondolatot, amivel vigasztalódhatsz. Nekem ez volt az.

Nagypapám előttünk nagyon tartotta magát, volt aki csodálkozott, hogy nem is sír. Sírt, bevallotta, de mikor nem láttuk. Próbálta elütni az időt hasznos dolgokkal, még 88 évesen is kapált a kertben, igaz már járókerettel. A virágokat nagyon szerette, mindig mondta, hogy melyik általa nevelt növényt vigyük ki Mama sírjára. Nagyon szerette az édességet is, születésnapjára óriási tortát intéztem, tűzijátékkal, hiszen ki tudhatta, hogy lesz-e még születésnap, amit ünnepelhetünk. A kilencvenedikre megígértem, hogy elvisszük egy közeli csárdába bablevest enni, mert évek óta azt emlegette, hogy az milyen finom volt a kis bográcsban. Sajnos ezt már nem sikerült teljesítenem. Tavaly augusztusban amputálni kellett az egyik lábujját, és nem sikerült a felépülése. Voltak jobb és rosszabb időszakok, de egy fertőzés végleg elvágta a gyógyulását. Senkinek nem kívánom, hogy tapasztalja meg, milyen egy családtagod sorsáról dönteni, aki élete utolsó szakaszában van. Soha sem fogod tudni biztosan, hogy mi a jobb. Ha otthon ápolod vagy ha otthonba adod? A szíved szakad meg mindkét esetben.

Mi otthon ápoltuk egy ideig. Soha senki nem beszél az ilyen dolgokról nyíltan, hogy mit kell csinálni és hogyan egy ágyban fekvő idős beteggel. Amikor olyan dolgokat teszel meg, amikre életedben nem gondoltál volna. Ilyen esetlennek még nem láttam férfit. Amikor csak arra tudsz gondolni, hogy Nagypapád még soha nem volt ilyen megalázó helyzetben, hogy mások gondoskodnak minden alapvető szükségletéről, akkor igenis megfordul a fejedben, hogy neki mi lenne a jobb. Ne legyél önző, hiszen hány évig gondolt Ő pedig arra, hogy neked legyen jó? 

Ma van az Idősek Világnapja. Ha csak egy napon eszedbe jutnak, ha csak egy napon kimutatod a szeretetedet, akkor már okoztál nekik egy örömteli pillanatot. Tedd, amíg lehet. Hálás vagyok, hogy ilyen sok időt tölthettem velük, sajnos másnak még ennyi sem jutott. Szerencsére elkerült az az érzés, hogy "annyi mindent szerettem volna még elmondani", mivel fantasztikus kapcsolatunk volt.

Téli nyaralásunk helyszínéül a Fülöp-szigeteket választottuk, azon belül is Palawan szigetét. Több ötletünk is volt előtte, de mindet elvetettük valamiért. Kíváncsiak vagytok, hogy mik voltak miért nem azok mellett döntöttünk? Akkor egy kis vitaindító:

Maldív-szigetek, Seychelles-szigetek: azt mondták, hogy csak nászutasoknak való, semmit sem lehet csinálni, csak pihenni.

Dominikai Köztársaság: nem jó az idő januárban

Boracay: nagyon sok a turista, azon belül is a kínai turista

Mivel nem ezeket választottuk, így nem tudok véleményt sem formálni. Palawanról annál inkább :)

Budapestről Manilába repültünk egy isztambuli átszállással. Ott aludtunk egy éjszakát, közel a repülőtérhez foglaltunk szállást. Érkezéskor taxit kerestünk, ami elvisz minket a hotelba. Emlékeztem, hogy közel van a szálloda, de mivel nem akartam eltűnni a társaságtól, így nem néztem körbe a helyszínen. Óriási alkudozás után kb 12.000 Ft-nak megfelelő összegért átvittek minket egy kis kanyarral az út túloldalra, majd mentünk még 100 métert és hopp, ott volt a szállodánk. Ebből kiindulva reggel mindenki húzta magával a bőröndjét és gyalog mentünk a repülőtérre :) Az első rossz élmény megvolt, ami gyanakvóbbá tett minket. A repülőtéren azt mondták, hogy másik terminálról indul a gépünk, ahová egy busz viszi át az utasokat, de ha mi megvárjuk, pont lekésnénk a gépünket tovább Puerto Princesara. Milyen érdekes.... De ajánlják a taxikat, amikhez odakísérnek. Ezt megköszöntük, de inkább kint alkudtunk magunknak egyet. Átértünk a belföldi terminálra, ahol reméltük, hogy nem kell várakoznunk, de sajnos késett a gépünk. Így a hotel transzfert is lecsúsztuk volna, de a remény hal meg utoljára. Amint leszálltunk Puerto Princesaban, szaladtam a hotelek tábláit tartó sofőrökhöz, akik közül az egyik még a miénk volt :) Így szerencsésen eljutottunk a hotelbe. Gyönyörű volt, óriási területen fekszik. Kedves személyzet, üdvözlőital, nedves törülköző, sütemény, valóban megérik a pénzüket :)

A szobák kicsit indusztriális stílusúak voltak, jól felszereltek, pont a mi szobáink előtt volt egy medence. A másik medence a komplexum másik oldalán, az étteremnél várta a vendégeket. A tengerpartot éppen "építették", az egyik részen nem is lehetett bemenni a vízbe. Az apály és dagály szemmel látható jelenség volt, reggel annyira bent volt a víz, hogy sokáig tartott, míg besétáltunk a kajakokkal. Viszont délután nem tudtunk kajakozni, mert annyira fújt a szél, hogy kezdőként egy kicsit félelmetes is volt. 

Az étteremben mindenkit nagyon kedvesen köszöntöttek, és miután megtudták, hogy magyarok vagyunk másnap marhapörkölt volt az esti svédasztalon :) nagyon ízletesen készítették el, mint az itthoni :)

Néha kisétáltunk a szállodából és a főúton lévő kis boltokat, bárokat látogattuk meg. Alig beszélnenk angolul, így főleg mutogattunk. Az árszínvonal nagyon alacsony, fantasztikus rumokat vettünk pár száz forintért.

Négyszer kirándultunk, kétszer a tengerhez, egyszer a fővárost, Puerto Princesat néztük meg, és egyszer egy világörökségi helyszínt. A városnézésnél kétféle program közül választhattunk, a miénkben krokodilfarm, textilkészítők, egy ranch, egy börtön és egy ajándékbolt volt. A krokodilfarmon megfoghattunk egy kis krokodilt, akivel le is fényképeztek minket. Full turistacsalogató-lehúzó akció, de ezt nem lehetett kihagyni :) A börtön volt a legizgalmasabb. Kiszálltunk a buszból és az idegenvezető elmesélte, hogy melyik szín milyen fokozatú bűnt elkövetőt takar. Volt egy kis közösségi helységük, ahol több fiatal férfi gyülekezett. Igen, azok az előítéletek, már mentem volna ki, mikor harmadjára szóltak, hogy itt bizony show lesz, nézzük. Mintha egy amerikai film elevenedett volna meg, a fiúk hip-hop zenére táncoltak, profi koreográfiát mutattak be, folyamatosan mosolyogtak és ezáltal mi is elmosolyodtunk. Szégyelltem magam, hogy először nem is akartam megnézni őket. Ezután átmentünk a kis kápolnájukba, sétáltunk a börtön területén és elindultunk haza. Nincsenek magas szögesdrótok, nincs áram a kerítésben, mégsem szöknek meg. A titok, hogy itt valakik, dolgozhatnak, programok vannak, van élelem és élet. 

A másik kirándulás alkalmával El Nidot néztük meg. Ez a rész a gyönyörű partokról és búvárkodásról híres. A hajóról leszállva kajakkal fedezhettük meg a lagúnákat, a következő állomáson különleges halak és korallok közé merülhettünk, majd a parton fogyasztottuk el az ebédet. 

A harmdik kiránduláson együtt merültünk egy tengeri teknőssel, hajóztunk, búvárkodtunk és ismét a tengerparton ettük meg a finom halakat, húsokat, gyümölcsöket. Port Barton tengerpartján mesebeli helyszínek voltak, félig kidőlt pálmafák, hinta, nyugágyak a fák között és a kristálytiszta, csodálatos tenger.

A negyedik kiránduláson egy föld alatti folyóhoz utaztunk. Kaptunk egy fejhallgatót, elmondták, hogy ne tegyük ki egyik testrészünket sem a csónakból, majd az evezős beirányította a csónakot egy barlangba. Elnézést kérek a helyiektől, de nálunk pont így néz ki az Aggteleki cseppkőbarlang néhány része, szép szép, de nem voltam nagyon lenyűgözve, mert már láttam ilyet. Viszont a parkban szabadon kószáló leguánok nagyon tetszettek :)

Amíg közlekedtünk, belepillanthattunk a mindennapi életbe. Az iskolások egyenruhát viselnek, nagyon édesek, de biztos nehéz lehet néhányuknak óriási távolságokat sétálni az iskolába majd haza. A "nemzeti állat" a bivaly, ennyi bivalyt még nem is láttam soha. Nem mondanám, hogy szegénység van, természetesen nyugathoz képest igen, de mindenük megvan. Amiről nem tudnak, hogy létezik, az nem is hiányzik nekik. A szemetet nem dobálják el, szelektíven gyűjtenek, azt mondták, ha nem így tennének, nagyon gyorsan ellepné a szemét az egész szigetet. 

Nehéz szívvel indultunk haza, valóban különleges hely, mindenki kíváncsi volt az élményeinkre itthon is. Azt hiszem itt több hetet is el lehet tölteni, biztos, hogy lenne látnivaló és kaland. 

Júniusban Erdélybe utaztunk. Én eddig még csak egyszer voltam, tetszett, de az igazi szép tájakat nem láttam, a vidéki emberekkel nem beszéltem akkor, így nagyon vártam ezt az utat. A csíksomlyói búcsú idején utaztunk oda, szuper élmény volt a búcsú is. Kirándultunk a Madarasi-Hargitára, láttunk medvéket Tusnádfürdőn, ittunk bórvizet Tusnádon az utcán egy kútból, ettünk micset, szóval elég sokrétű volt az ismerkedésem Erdéllyel.

Egyik délelőtt elmentünk a tusnádfürdői gyermekotthonba. Böjte Csaba alapítványa igazgatja az otthont, néha Csaba testvér is megjelenik itt. Az otthonban a gyerekek csoportonként kapnak nevelőt, aki olyan, mint egy szülő. Reggel iskolába indítja őket, délután átnézik a házi feladatot, játszanak, stb. A nevelő ott is él velük a nap minden percében.

Az otthonvezető feleségével találkoztunk aznap illetve a kislányaival és kisfiával. Végigkísért minket az épületen, megnéztük a szobákat, a közösségi tereket. Az egyik lány fest, egy gyönyörű festménye ki volt akasztva a falra. Szégyenlősen vallotta be, hogy igen, azt ő festette. Két fiú épp horgászni indult, horgászismeretem birtokában megkérdeztem őket, hogy mivel pecáznak. A válasz: kenyérrel. Hozzátették, hogy mindig fognak valamit, néha jó nagyokat is. Ekkor döntöttem el, hogy én viszek nekik valamit. Mindenkinek. Hasznos dolgokat, de gyerekes apróságokat is.

Kint ültünk az udvaron, az otthonvezető kislányai az ölemben. Nézegették a karkötőimet. Ékszerek az egyik kezemen, emlékek a másikon. Megtetszett nekik az egyik, majd a másik. Két kislány volt. Milyen ember lennék, ha nem adtam volna oda? Így lesz miért visszamenni Medugorjébe is, mert az egyik onnan való. A másikat egy Budapesten élő erdélyi kislánytól kaptam, hercegnős természetesen, nekem adta, mert olyan szép, mint én, azt mondta. Amint levettem a kezemről, tudtam, hogy nem fog megharagudni, ha ezt is odaadom. Így üres csuklóval, de teli szívvel jöttem haza.

Már a hazafelé úton eldöntöttem, hogy biztosan visszajövök és hozok adományt. Tudtam, hogy kiket akarok megkeresni, nem nagy emberek, de a szívük az. Segítségem is akadt, a párom és családja is megosztották kérésemet, miszerint "miként ahogyan egy családban is lenni szokott, a zoknik állandóan elkallódnak. Nadrágból van kevesebb, mint amennyi kellene legyen. De tulajdonképpen a gyümölcstől a ruhákon át, a tisztítószerekig, bárminek örülünk. Eltevések vannak, a cukor is jól jön. De az uborka is. Jószerivel teljesen mindegy, mert bármit tudnak hozni, annak helye lesz." 

Itt is megköszönöm mindenkinek, bármit is adott. Az első pillanatoktól kezdve özönlöttek a felajánlások, ruhák érkeztek, játékok, tartós élelmiszer, pénz. Kaptunk gyógykrémeket, bontatlan dobozos szandálokat, gyerekruhákat, farmerokat. Festéket, aminek külön örültem, mert így a kislánynak lesz mivel festeni továbbra is. A barátnőm, akinek élelmiszerboltja van, tartós élelmiszert hozott, e mellett több szatyor csokit, cukrot, nápolyit. Csupa olyat, aminek örülnek a gyerekek, mivel ezek a fontossági sorrend végén vannak egy otthonban. A családomon keresztül is megkerestek számomra ismeretlen emberek, hogy adományozzanak. Nagyon jól sikerült eddig, már csak ki kellett vinni. Annyi minden gyűlt össze, hogy pár zsákot már Budapesten szétosztottam, például felnőtt ruhákat vagy könyveket, mivel mérlegelnünk kellett mit viszünk ki, mi fér be az autóba.

Egy szép csütörtöki reggelen el is indultunk. Nagyon boldogok voltunk, mert tudtuk, hogy nagyon fognak örülni a gyerekek. Én itthon már meg is néztem, hogy hol van még a környéken bentlakó otthon, ahová vihetünk az adományból valamit. Tusnádon volt a szállásunk, így Tusnádfürdő, Csíkszentsimon és Kászonaltíz lettek a kiválasztott otthonok. Mivel vannak ott ismerősök, ők is eljöttek velünk erre a három helyre. Csíkszentsimonban egy gyönyörű otthon várt minket, itt főleg fiatalok vannak, legtöbbjük már dolgozik is. Ezért ide játékokat és gyermekruhákat nem adtunk, csak élelemiszert, krémeket és nagyobb ruhákat, cipőket. Megnéztük a területet, itt istálló is van, mivel a fiatalok szakmákat tanulhatnak, amiknek egyike a lovász. Megkínáltak minket limonádéval, amihez a hozzávalókat itt termesztik, ők maguk. Nagyon lelkesen indultunk tovább a második helyre, Kászonba. Itt az otthon egy kúriában kapott helyet, ami régen az iskola volt. A gyerekek épp egy kiskutyával játszottak, amit pár nappal azelőtt dobtak át a kerítésükön több kölyökkel együtt, és ezt az egyet megtartották, a többit elajándékozták másoknak. Itt is megmutatták a szobákat, a konyhát, az étkezőt. Ez már nem volt olyan fényes mint az előző, de a nevelők kedvessége hiszem, hogy szebbé varázsolja a helyet. Kint ültettek le minket a kertben, egy fa alatt, szépen megterítve, itt fánkot és szódát kaptunk illetve kávét. Pár kislány volt kint éppen, nagyon örültek nekünk, nézegették az idegeneket, majd miután a kiskutya megbarátkozott velem, ők is közelebb merészkedtek. Szuper délutánt töltöttünk itt, láttuk, hogy a ruhák, a játékok, az édességek, a krémek és a pénz is jó helyre került.

 tusnádfürdői otthont szombat délben látogattuk meg, éppen ebédeltek. Nem is akartunk sokáig zavarni, de leültettek minket az udvaron, és kaptunk hideg szódát. Az otthonvezető kislánya ismét ott volt, le nem vette a szemét a kezemről :) de most bátortalanabb volt, és amúgyis elfoglalta magát a babájával. Kicsit nézelődtünk, majd kifelé menet láttuk, hogy ünnepi ebéd van, sokan állnak a folyosón is, vártak valakire. Kiderült, hogy Csaba testvér éppen itt ebédel velük, mivel utána beszédet mondott a Tusványos fesztiválon. Odapillantottunk, láttuk, hogy valóban létezik :) és valóban kedvesség sugárzik róla, de nem akartuk zavarni. Nem is ezért jöttünk. Itt is nagyon örültek az adománynak, szempillantás alatt elpakolták a zsákokat, valóban mindennek lett helye, ahogy az otthonvezető mondta.

Mindenki, akinek ezt említettük, előtte vagy utána, elmondta, hogy milyen jó dolgot csináltunk. Kétféle megközelítés van. Ha reklámozza az ember, az a baj, ha nem, akkor meg az. Én az előbbi mellett döntöttem, csak úgy mint a véradásaimat, mert igenis legyen büszke az illető, hogy jót tesz, és ezzel inspiráljon másokat is. Ha csak egy embernek eszébe jut e miatt, hogy ő is adjon, már megérte.

Volt aki úgy reagált, hogy na persze, viszem a románoknak Magyarországról az adományt. Nem szeretnék az ilyen véleménnyel foglalkozni, aki intelligens, tudja hogy ki milyen nemzetiségű. Egy gyerek pedig mindenhol gyerek.

Először 12 évesen voltam Bulgáriában, családi nyaralás keretében. Pár napot Szófia mellett töltöttünk a rokonoknál, egy kis faluban. Az utca utolsó háza volt az övék, utána már csak a mező és a patak, gyönyörű volt a táj. Mivel a falu teheneit itt hajtották le, így a szépségbe kicsit belerondított a szag. De a friss tej és a sajtok mindenért kárpótoltak! :)

Egy hét után tovább indultunk Szozopolba. Már akkor is felkapott üdülőhely volt, sok-sok turistával. A mi szállásunk egy kempingben volt, a tengerpartot egy fenyves és egy szemetes sáv választotta el a területtől. Gyerekként nem foglalkoztam ilyen dolgokkal, de a látvány megmaradt. Minden este kimentünk a sétálóutcába, sült halat ettünk krumplival, a felnőttek pedig sört ittak hozzá. Nagyon finom és ízletes volt minden, erre a mai napig jól emlékszem. Minden megvolt már akkor is, ami szem-szájnak ingere, főtt kukorica, mini fánk, vattacukor, stb. A tenger is szuper volt, jókat fürödtünk. 

A következő látogatás már majdnem 20 évesen történt. Az úticél Sunny Beach, a felkapott üdülőhely. Az élmény is más, mert már nem voltam gyerek. Egy hotelben foglaltunk szállást, minden szuper volt, az ígért szolgáltatás is rendben volt. A sétányon egymást érték a bárok és az árusok. Milliónyi márka koppintása, jobbnál jobb áron. A bárokban mindig "happy hour" volt, így a kifejezés értelmét veszítette. Turisták mindenhonnan, fiatalok, idősek, nagyon vegyes volt a kép. Mini fánk most is volt, legnagyobb örömömre :) Sokan beszéltek angolul, így nem volt nehéz dolgunk, ha bármire szükség volt. Neszebarban voltunk várost nézni, amikor megcsípett egy méh, azonnal be egy étterembe, ecet kérés, és máris indultunk tovább. Segítőkészek voltak, ami jól esik egy külföldinek.

Elérkeztünk az idei utazáshoz. Napospart ismét, all inclusive, csak hogy semmivel se kelljen törődni. A szálloda kellemes, beszélnek angolul, a recepción segítőkészek. Igaz, hogy a liftek alig működtek az első pár napban, de a hét végére azok is megjavultak. Azt írták a hotel értékelésénél, hogy nem mosolyog a személyzet. Ez tényleg számít? Annyit ér egy műmosoly? Azt gondolom, ha jó a szoba és finom a konyhájuk, nem számít, hogy mosolyognak-e vagy sem. Mint a gimnáziumi matektanárnőm, mosolyogva osztogatta az egyeseket, szóval van értelme? :)

A kilátás mindent megért, gyönyörű a tengerpart.

A sétány pont, mint 10 éve, Neszebár úgyszintén. Ugyanaz a kellemes hangulat van a városban, a szűk kis utcák, a hangulatos éttermek és bárok között egy élmény sétálgatni.

Mintha 30 éve megállt volna az idő. De nem azt érzed, hogy rossz, hanem hogy nyugodt és kellemes minden. Hogy Bulgária nem akar több lenni, mint ami. Olyan mintha egy kis faluba mennél Magyarországon, ahol a helyi tavat és tájházat akarják úgy promózni, mintha a Taj Mahal lenne. De nem az. Bulgáriában a tengerparton nem akad látnivaló. Ezért az egyszerű részeket próbálják úgy eladni, mintha valami óriási durranás lenne. De a hajókirándulás csak pár kör az öbölben, végig látod a partot, és mikor lehorgonyoz, úszhatsz egy jót vagy ugrálhatsz a hajóról, de búvárkodni nem érdemes. Isztambulba is szerveznek kirándulást, igaz, az ottalvós. Van egy bolgár est is, azt érdemes lehet megnézni, annak aki szereti a folklórt. 

Mi főleg sportoltunk, úsztunk, futottunk, röplabdáztunk a parton. A part homokos, kicsit hínáros, de a víz kellemesen meleg, jó volt fürdeni. Van lehetőség vízisportokra is, mi a fánkot próbáltuk ki. A fiúk élvezték, de a lányoknak kicsit durva volt már a sebesség. Ám a szolgáltatások drágák, a masszázs a parton kb. 12.000 Ft lett volna, amiért tavaly Törökországban egy egész napos törökfürdős programot kaptunk. Mondjuk, kinek mi a drága... 

A közlekedés is jól kivitelezhető, mindenhová odataláltunk, van busz, ami végigvisz a Naposparton, a sétánnyal párhuzamosan, így ha bárhol leszálltunk, a sétányon könnyedén haza tudtunk sétálni. Minden van ezen a partszakaszon, orvos, élelmiszerbolt, bazár, töménytelen mennyiségű hotel és szórakozóhely. Azt tudni kell, hogy a Napospart csak nyáron lakott. Itt októbertől májusig csak egy biztonsági szolgálat tartózkodik, akik ellenőrzik a hoteleket, nincs-e illetéktelen behatoló. Ezen időszakban egyetlen szálloda illetve vendéglátóhely sem üzemel.

Annak ajánlom ezt az úticélt, aki ki akar kapcsolódni, a semmittevés a fő cél, mert itt egy percig sem érzi azt az ember, hogy ha átaludja a fél napot, lemarad valamiről. Mivel biztos, hogy nem fog :) Szuper kikapcsolódás, kellemes környezetben, a maga egyszerűségében.

Egy tegnap esti mondat adta az ötletet a mai témához. "Te főzöl a világon a legjobban." Mi tagadás, én is pont így gondolom :)

Szeretem a saját főztömet, és mindig szeretettel főzök. Ez nagyon fontos. Minden csak így működik. Egyszer régebben a szüleim krumplit ültettek a kertben. Jött Bözsi néni és mondta, hogy szépen szeretettel ültessék, az a titka. Édesanyám miközben dobálta a krumplikat a gödörbe, csak annyit mondott. "hát akkor ez biztos nem fog kikelni" :)

Nálunk mindig Nagymamám főzött, mivel mi együtt éltünk a nagyszüleimmel. Mindent tudott főzni. amit nem, ahhoz fellapozta a "horváthilonát" és már pillanatokon belül tudta hogyan kell elkészíteni. Megszokott menetrend volt az ételekben. Pénteken valamilyen zöldségleves és pogácsa, bodak, túrós lepény, káposztás lepény, lekváros bukta, stb volt a menü. Ezeket a kelt tésztákat azóta sem készítettem el, úgysem olyan, mint az övé volt :) A túrós lepény fele kapros volt, a család férfitagjai úgy szerették. A lekvároshoz mindig a saját sárgabaracklevárt használta, isteni finom volt úgy!

Szombaton bableves, kolbásszal, bőrökkel, oldalassal és sok zöldséggel. A második fogás sokszor paprikás krumpli volt, vagy palacsinta. Azt hiszem a palacsinta mindenkinél a kedvencek közé tartozik. Próbáltam tönkölybúzalisztből készíteni, de az nem ugyanolyan :)

Pár éve Édesanyám is elkezdett főzni, kényszerből. Süteményekben verhetetlen volt eddig is, de most már nem csak édességet készít. Nagyon jól megtanult főzni, nagyobb családi rendezvényeket is levezényel egyedül.

Nagyon szeretek enni is, mindent megeszek. Mivel sokat utazunk, így ez előny, mert sehol nem fogok éhen halni. Viszont nem szoktam különleges külföldi ételeket készíteni, azt meghagyom az ottaniaknak, sokkal finomabb minden a helyszínen. Mert friss, mert más az alapanyag, a fűszerek helyiek, stb. Mindig nagyon várom, ha új országba megyünk, hogy kipróbálhassam a helyi konyhát. Már előtte napokig gasztro videókat nézünk és eldöntjük mit fogunk enni. Különleges élményeim közé tartozik, amikor egy franciaországi iskolai csereutazás alkalmával Arcachonban az éppen akkor kifogott osztrigát kóstolhattuk meg. Teljesen más az íze, bár lehet ez csak placebo hatás.

Nem félek a fertőzésektől, bárhol képes vagyok enni, bármit. Mint Stallone A pusztítóban a patkányburgert :) Természetesen széntabletta és gyomorfertőtlenítő mindig lapul a gyógyszereim közt. Pálinka is, mert az a biztos :) Voltam már beteg, voltam külföldön orvosnál is, de ez nem vette el a kedvemet.

Mivel mindent megeszünk, így könnyű főzni is. Szeretem variálni a recepteket, talán érzékem is van hozzá. Nem szoktam bonyolult süteményeket sütni, a könnyű édességeket szeretem, mint egy palacsinta, tápiókapuding, tejberizs. Főleg főételeket készítek, egy tál étel elég a hétköznapokban, nem szükséges leves vacsorára. Nem is főzök minden nap, néha jól esik egy smoothie vagy egy saláta, olykor-olykor egy jó gyros. Sok kedvencünk van, többek közt ez a szuper édesburgonyás egytélétel. Édesburgonya felkockázva, koktélparadicsom, hagyma, fokhagyma, mindezt összekeverjük fűszerekkel, ki mit szeret, illetve olívaolajjal, és sütőpapíron megsütjük. Amint kész, kivesszük és fetasajtot kockázunk rá. Én e helyett camembert sajtot tettem rá, mert mi azt preferáljuk. De kipróbáltam már fetával, és mozzarellával is, úgy is jó volt.

A tengeri fogásokat kifejezetten szeretem. Szerencsére Budapesten is van pár étterem, ahol nagyon jól tudják elkészíteni, és friss alapanyagokból dolgoznak. Ha tengerparton vagyunk, biztos, hogy minden nap ilyeneket eszek, kihasználom a lehetőséget. Egyszer fordult elő, hogy nem ettem meg azt, ami a tányéron volt. Egy óriási, gyönyörű rák nézett velem farkasszemet, leemelték a páncélját, fehérbort öntöttek bele és összekeverték. De a szeme engem nézett :) Nem bírtam megkóstolni sem. Helyette polipsalátát ettem, olyat, amilyet azóta sem. Bárcsak tengerparton élhetnék! :)

Azért a magyar konyha is bővelkedik finom falatokban illetve különlegességekben. Próbáld meg elmagyarázni egy külföldinek, sőt mi több, keresd meg rá a megfelelő szót, hogy mi az a főzelék. A belsőségeket sem eszik meg mindenhol, így ez is nagy falat a legtöbb idegennek. Azt imádom, amikor egy külföldi dicsekszik a saját konyhájával. Szerintem mi magyarok már mindent láttunk és kóstoltunk, nem tud újat mondani.

Egyszer egy francia ismerősöm próbálta versenyeztetni a francia termékeket a magyarokkal. Először azt gondolta, hogy nincs is versenyképes felhozatal sajtokból és szalámikból. Mondanom sem kell, hogy ki nyert :) A magyar kolbászok, borok, sajtok világhírűek.

Most újabb útra indulunk, Bulgária lesz a cél. Nagyon jól ismerem a gasztronómiáját, mert többször voltam ott, de kíváncsi vagyok a fejlődésre. Nagynéném megtanította hogyan mondjuk bolgárul a sült halat hasábburgonyával, így a túlélés biztos :)

Milyen szép is a természetben madárcsicsergést hallgatni és kipihenni a városi élet fáradalmait!

Kivéve ha kezdő horgász vagy és ultra jól csalizol, majd ennek köszönhetően 5 percenként kell felugrálnod, hogy kapás van! Az egyik horgászaton egy idő után már belefáradtam és átadtam a gyerekeknek a terepet. Illetve Édesapámnak. Eredmény: több beszakadt horog, amit csak a párom tud megjavítani. Hurrá!

Mindig is szerettem a természetben lenni, mindegy, hogy tópart, tengerpart, hegyek, völgyek. Így jó ötletnek tűnt, hogy letegyem a horgászvizsgát, és ne csak úgy üljek, amikor horgászni megyünk. Nem gondoltam volna, hogy van még olyan halfaj, amit én nem ismerek :) De természetesen van. Még a nevét sem hallottam, addig a napig, amíg kezembe nem vettem a halfaunáról szóló anyagot. Lelkiismeretesen leültem tanulni, otthon meg sem mondtam, hogy mire készülök, meglepetést akartam. De mivel napok óta idegeskedtem, így jobbnak láttam bevallani, mielőtt lapátra tesznek, mert megbolondultam :) Így közös tanulás, kikérdezés, okosítás zajlott napokig. A vizsga napján minden tudásommal elindultam és egyedüli lányként meg is érkeztem. Az első feladat egy teszt kitöltése, akiknek ezen megvan a megfelelő pontszám, azok mehetnek a szóbeli részre. Pár perc várakozás után mehettem át a másik terembe, ahol halakat kellett felismerni képről illetve ismertetni néhány fontos információt, hogy melyiket mikor és miért nem szabad horgászni. Sikeres vizsga végén gratulálnak, és ki lehet váltani a horgászengedélyt. Ezt gyorsan meg is tettem, tag lettem az egyik horgászegyesületnél és így bármikor horgászhatok, az adott víz területi jegyével. Büszkeség kimaxolva! :) 

Ezennel elindult horgászkarrierem, ami sajnos gyorsan lefelé ívelt, tekintve, hogy nem tudok horgot kötni. Ezt a hiányosságot azóta sem pótoltam, de legjobb barátom az előkötött horog lett :) Etetőanyagot és csalit az én ízlésem szerint választok, szívesen kipróbálok új ízeket. Tudom, hogy fiús foglalkozás, de én lányossá teszem, és hogy változatos legyen :) A horgászos videókban mindig csak ugyanazokat az ízeket hajtogatják, én szeretek újítani. 

Kaptam már botot is, szerintem csodálatosan szép, főleg, hogy rózsaszín damil van rajta :) Ez egy feeder bot, ami a kapást úgy jelzi, hogy a bot már így is hajlított vége még jobban meghajlik. Az első időkben ültem a székben a két bot végénél és néztem figyelmesen. Szeles időben nem volt könnyű dolgom. Azóta kaptam hozzá kapásjelzőket, így már az enyém is csipog, ha hal akad rá. Micsoda luxus! Csalizni nagyon szeretek, ott élem ki a kreativitásomat. Sajnos mindig elfelejtem mit rakok rá, így ha életem halát fognám ki, meg se tudnám mondani mivel fogtam. 

Új módszereket is szeretnék majd kipróbálni, mint a pergetés, ahol egy műhalat húzunk a vízben, és erre jönnek a csukák. Vagy folyóban horgászni. Minden új helynek megvan a maga szépsége.

A legcoolabb hal amit eddig fogtam egy compó volt. Doktorhalnak is nevezik, mert nyálkás bőre van, és ha hozzádörgölőznek a sérült halak, ez a nyálka segít meggyógyítani a sebeiket. Szép volt, majdnemhogy nagy is, és boldog voltam a sok kárász után, hogy végre valami izgalmas akadt a horogra. Minden halat visszadobok, hiába kérik a grillre, maga az élmény számít, ahogy mondják "sporthorgász" vagyok. Gyorsan és kíméletesen szabadítom meg a horogtól a kis halakat, de azért néha egy-egy fénykép belefér. Csak hogy legyen mit mutogatni családom azon részének, akiket nem vonz ez az időtöltés.

Ha több napra megyünk, visszük a sátrat is. Már megszoktam az éjjeli zajokat, az állatok neszezését. Nagyon szép madarakat látunk mindig, múltkor két hattyú is odajött. Persze ez esetben hangos kiabálással üldöztem el őket, mivel féltettem a damilomat :)

Nagyon szuper hobbit találtam, főleg az a jó, hogy a természetben vagyunk. Bár sokszor elkeseredtem, hogy nincs érzékem hozzá, de számomra az a lényeg, hogy élvezzem. Mindent meg lehet tanulni. Talán még ezt is :)