Sajnálatos módon már nincsenek közöttünk az anyai nagyszüleim. Az apaiak hála Istennek igen, megspékelve egy harmadik nagymamával is, nagypapám második házasságából. 

Mi együtt éltünk öten, nagy boldogságban, sokat vigyáztak rám gyerekkoromban is, vittek az óvodába, megebédeltettek, játszottak velem, amíg Édesanyám dolgozott. Minden reggel, amíg ők kávét ittak, én meleg tejet az én kis kávéspoharamból. Egyik ilyen alkalommal Nagypapám fogott egy egeret, amit én a kezemben lóbáltam utána, a macskánk szórakoztatására. Mai napig emlékszem ilyen aranyos történetekre kiskoromból, Édesanyám legnagyobb csodálkozására. 

Nagypapámnak volt egy fadoboza, amiben a hivatalos iratokat és a fényképeket őrizte. Nagyon sokszor elővettük és nézegettük a rokonok képeit, a leveleket, amelyek között nem kevés szerelmes levél is volt, Nagymamámnak címezve.

Szerencsére sok időt töltöttünk együtt, amit a mai napig becsülök. Soha nem értettem azokat az iskolatársaimat, akiknek kolonc volt a nagyszülőkhöz járni. Az én nagyszüleimet mindenki szerette. A szülinapi zsúrokon a papám mindig szórakoztató dolgokat művelt, például kakassal a fején sétált vagy úgy tett, mint aki leharapja egy kiskacsa fejét. Ezen a barátaim nagyokat derültek. Sokat segítettünk neki, mikor kaszálni ment, cserébe felülhettünk a kocsira a széna tetejére, és úgy húzott haza minket. 

A legfinomabbakat Nagymamám főzte. Mindig mindent el tudott készíteni, soha nem hibázott. Amikor hazaértem az iskolából, úgy örült nekem, hogy táncra perdített. Sokszor segített, ha technika órára házi feladatot kaptunk. Nagyon sok mindenhez értett, és szorgalmas volt. 

Nagymamám utolsó éveit demensen töltötte. Aki ismeri ezt a betegséget, akinek él ilyen beteg a környezetében, csak az tudja miről beszélek. Az átlagember azt mondja, hogy bolond. De sajnos ez nem ilyen egyszerű. Akármikor magára gyújthatja a házat vagy örökre eltűnhet otthonról, ha nem figyelnek oda rá. Mindezt nem direkt teszi, hanem ez a betegsége következménye. Sokszor voltunk mi is megrémülve, hogy mi lesz a vége, de a háziorvosunk rábeszélésére kórházba vittük. Mivel már enni sem volt hajlandó, és gyógyszert sem vett be. A kórházban a krónikus osztályra került. A köznyelvben ezt nevezik "elfekvőnek". Minden látogatás alkalmával próbáltuk a normális élet látszatát fenntartani. Beszélgetni, enni, sétálni, ami az utolsó hetekben már csak tolószékkel ment. Egyszer még Papát is sikerült rávenni, hogy állapota ellenére menjen be hozzá. Nehéz volt, de jól sült el, együtt fagyizgattak az udvaron, így talán mindkettejüknek boldog emlékként maradt meg az utolsó találkozásuk. Anyák Napján mindenki bent volt nála, "kötelező" volt, mert nem tudtuk mi lesz a következő hetekben. Pár nap múlva, jógáról kifelé jövet kaptam a telefont, hogy elhunyt. Tudtam, hogy neki így jobb. Egy percig sem estem kétségbe, hiszen az ő érdekeit néztem. Természetes, hogy sírsz és fájdalmas, de találnod kell egy gondolatot, amivel vigasztalódhatsz. Nekem ez volt az.

Nagypapám előttünk nagyon tartotta magát, volt aki csodálkozott, hogy nem is sír. Sírt, bevallotta, de mikor nem láttuk. Próbálta elütni az időt hasznos dolgokkal, még 88 évesen is kapált a kertben, igaz már járókerettel. A virágokat nagyon szerette, mindig mondta, hogy melyik általa nevelt növényt vigyük ki Mama sírjára. Nagyon szerette az édességet is, születésnapjára óriási tortát intéztem, tűzijátékkal, hiszen ki tudhatta, hogy lesz-e még születésnap, amit ünnepelhetünk. A kilencvenedikre megígértem, hogy elvisszük egy közeli csárdába bablevest enni, mert évek óta azt emlegette, hogy az milyen finom volt a kis bográcsban. Sajnos ezt már nem sikerült teljesítenem. Tavaly augusztusban amputálni kellett az egyik lábujját, és nem sikerült a felépülése. Voltak jobb és rosszabb időszakok, de egy fertőzés végleg elvágta a gyógyulását. Senkinek nem kívánom, hogy tapasztalja meg, milyen egy családtagod sorsáról dönteni, aki élete utolsó szakaszában van. Soha sem fogod tudni biztosan, hogy mi a jobb. Ha otthon ápolod vagy ha otthonba adod? A szíved szakad meg mindkét esetben.

Mi otthon ápoltuk egy ideig. Soha senki nem beszél az ilyen dolgokról nyíltan, hogy mit kell csinálni és hogyan egy ágyban fekvő idős beteggel. Amikor olyan dolgokat teszel meg, amikre életedben nem gondoltál volna. Ilyen esetlennek még nem láttam férfit. Amikor csak arra tudsz gondolni, hogy Nagypapád még soha nem volt ilyen megalázó helyzetben, hogy mások gondoskodnak minden alapvető szükségletéről, akkor igenis megfordul a fejedben, hogy neki mi lenne a jobb. Ne legyél önző, hiszen hány évig gondolt Ő pedig arra, hogy neked legyen jó? 

Ma van az Idősek Világnapja. Ha csak egy napon eszedbe jutnak, ha csak egy napon kimutatod a szeretetedet, akkor már okoztál nekik egy örömteli pillanatot. Tedd, amíg lehet. Hálás vagyok, hogy ilyen sok időt tölthettem velük, sajnos másnak még ennyi sem jutott. Szerencsére elkerült az az érzés, hogy "annyi mindent szerettem volna még elmondani", mivel fantasztikus kapcsolatunk volt.