Nem szeretem, amikor azt éreztetik, hogy egy ünnep kötelező. Illetve az, hogy mit tegyél vagy éppen mit ne. Ezt éreztem évekig, amikor vasárnap misére "kellett" járni. Minden kornak megvan a maga sajátossága. Vannak dolgok, amiket nem szerethet egyformán egy 70 éves és egy 7 éves. Ilyen a mise is, vagy másik oldalról ilyen a bújócska. Misén csendben kell lenni, ami egy gyerek viselkedésével eléggé ellentétes. Semmi szórakoztató nincs, ezért mindig egymást szórakoztattuk. Néha előfordult, hogy ránk szóltak, maradjunk csendben. Nem szerettük. Azt főleg nem, amikor ha kihagytunk egy alkalmat, felelősségre vontak, hogy miért nem mentünk. Sok mindent meg lehet utáltatni már gyermekkorban. Én például nem szerettem ruhát vásárolni és azóta sem szeretek. Sokat jártunk piacra is ruhát venni, emlékszem, hogy a hidegben próbáltam a ruhákat. Nem szerettem. Fáztam és utáltam a századik nadrágot is felpróbálni. Azóta is csak ha már muszáj, akkor vásárolok, sokszor inkább az Interneten. Csak hogy ne kelljen felpróbálni.

A novemberi temetőbe járást sem szerettem. Hideg volt, esett az eső, csendben kellett lenni, én már nem ismertem senkit azok közül akikre gyertyát gyújtottunk. Egy undok kötelező program volt. Minden évben elmondta a tanítónéni, hogy ne lármázzunk, nem illik hangosan köszönni, csak egy biccentéssel jelezzünk a barátaink, ismerőseink felé. 

Azt sem szerettem, hogy már előtte is ki kellett menni, rendbe tenni a sírokat, kivinni a virágokat, hogy ha valaki már előbb jön, például a távoli rokonok, itt már látszódjon, hogy ezt a sírt ám gondozza valaki. 

Miután felnőttem, eldöntöttem, hogy akkor megyek ki a temetőbe, amikor én akarok. Most már valóban akarok. Jól esik a lelkemnek. Egyre többet járok, sajnos egyre több ember van már kint, akiket szerettem. Akkor megyek ki, ha beszélgetni akarok velük. Akkor viszek virágot, amikor kedveskedni szeretnék. Akkor gyújtok gyertyát, ha emlékezni akarok. Nem kötöm egy adott naphoz. Rá lehet kényszeríteni gyerekeinket, rokonainkat, hogy menjenek ki, legalább ezen az egy napon. De az nem olyan, mintha tiszta szívből, szeretetből tennének meg valamit. Mivel én két hete is kint voltam a nagyszüleim sírjánál, ezért nem estem kétségbe, hogy most csak este volt pár percem, amit kint töltöttem. Nem éreztem azt a nyomást, azt a kötelezőt, hogy jaj muszáj mennem. Kinek számít? Nekik már biztosan nem, viszont a te lelked sem nyugszik meg a kötelező körös november elsejei rohanástól. Nem tudsz átszellemülni, sokan vannak, sietni kell, nem gyullad meg a mécses, elfújja a szél a gyertyát, beszélgetni kell a szembejövőkkel. Nem, ez nem olyan, mint amikor lelkesen kimész, mert ki akarsz menni.

Azt gondolom, hogy minden ünnepre vonatkozik az, hogy ha nem lenne, akkor az emberek talán nem is emlékeznének. Talán nem is szeretnék egymást. Talán nem is tisztelnék egymást. Miért csak azon az adott napon élünk tökéletesen? Sokszor hallom viccesen, hogy valakik azért nem ünneplik például a Valentin-napot, mert náluk minden nap az. Igenis így kellene hozzáállni. Vajon aki csak Nőnapon visz virágot a párjának, az más napokon miért nem gondol erre?

Miért kell egy meghatározott nap, hogy kimutassuk a szeretetünket?