Hónapok óta készülök ennek a bejegyzésnek a megírására. Amikor elkezdtem karikázni, tudtam, hogy erről írni akarok. Írni akarok a sportértékéről és a pszichológiai előnyeiről. 

Egy ipartelepen dolgozom és itt az egyik épületben nyílt egy női mozgásstúdió. Megnéztem az órarendet, és az aerial hoop (légkarika) volt az egyetlen óra, amilyet még nem próbáltam eddigi életemben. Megnéztem pár képet, elolvastam néhány cikket és máris megjött a kedvem, hogy kipróbáljam. De azzal nem számoltam, hogy a karika magasan van. Pont annyira magasan, hogy az én tériszonyom az első felülésnél előjött. Minden órán ezzel küzdök. Vannak jobb és vannak rosszabb pillanatok. Ami ment az egyik órán, az nem biztos, hogy megy a következőn is. Az a gyakorlat, ami másoknak két másodperc alatt kivitelezhető, nekem még mindig nem megy. Sokszor előfordul, hogy én csak félig csinálok meg valamit. Félig mászok fel, csak az egyik lábamat akasztom, csak az egyik kezemet engedem el. Félek. Félek a magasságtól. Nem tudok bízni. Nem tudok bízni magamban, hogy menni fog. Egyke gyerekként engem mindig féltettek. Így alakult ki, hogy féltem magamat. De a karika óra a legjobb dolog, ahogyan ezen segíteni lehet. Élvezetes, játékos, és szuper edzőnk van, aki maximálisan türelmes, és minden apró mozdulatnak nagyon örül, ami eddig még nem sikerült. 

Az órát egy általános bemelegítéssel kezdjük. Ezután a karikán melegítünk be, bicskából felüléssel és különböző nyújtógyakorlatokkal. Ezután következnek az új gyakorlatok. Az edző mindent bemutat, majd amikor már a karikán vagyunk, lentről instruál minket. A feljutást is többféleképpen lehet megoldani, kinek mi a szimpatikus. Az óra végére annyira elfáradunk és örülünk, ha valahogy feljutunk. Nagyon igénybe veszi a hát-, és a karizmokat. Az első pár gyakorlat után már begörcsöl az alkarom, át kell mozgatnom mindig. A karika textillel van bevonva, de még így is csúszik, főleg amikor egy nehezebb gyakorlat miatt jobban izgulok. Magnéziát használok, tökéletes ilyenkor. De a tenyeremen lévő vízhólyagokat, bőrkeményedést, illetve a lila térdhajlatot sehogyan sem tudom elkerülni :). De nem is bánom. Olyan erőt ad, annyira feldobja a napot, hogy mindent megér.

Olyan még nem volt, hogy nem akartam menni. Ám olyan igen, hogy óra után fel akartam adni a további órákat. Mert tudtam, hogy így nem tudok továbbhaladni, szintet lépni, ha félek a magasban, mert ez hátráltat a gyakorlatok kivitelezésében. Tudtam, hogy lépnem kell. A magassághoz is hozzá lehet szokni. Csak így lehet kezelni ezt a félelmet. Így tudatosan, óráról-órára kezdtem egyre többet csinálni. Egyre magasabbra merészkedni. Le kellett győznöm azt is, hogy irigyen nézzem az edzőtársaimat, hogy ők merészebbek és bármilyen pózt megcsinálnak a karikán. Nem is irigység volt ez, mert örültem nekik, hanem a saját magam sajnálása, hogy ez nekem nem megy. Annyira aranyosak, ők is tudják már, hogy milyen nagy dolog nekem, ha a magasban csinálok valamit, így mindig bátorítanak és velem örülnek. 

Az inverz pózokkal ugyanígy vagyok. Gyerekkoromban még ment a kézenállás és a fejenállás, de most már nem. Felnőttként megijedek, ha fordítva van a fejem, egyetlen kivétel van, a híd gyakorlat. Azt imádom. De talán azért, mert ott a lábam és a kezem is a talajon van. A karikán is sok gyakorlatnál fejjel lefelé kell lógni, és csak a lábam tart meg. Ilyen gyakorlatoknál nem mindig merem elengedni a kezem. Nagyon számít az egyensúlyérzék is. Ez is fejleszthető, és ha koncentrálunk, sikerülni is fog. 

Tudom, sokan azt gondolják, hogy miért is csinálom ezt tovább, ha ennyi negatív érzéssel jár. De én szeretném ezeket leküzdeni, mert az életemre is hatással vannak. Szeretem a kihívásokat. Nem fogom feladni, mert minden egyes órán van sikerélményem és látszik a fejlődés. Az izomláz elkerülhetetlen és így a test is formálódik.

Találj olyan elfoglaltságot, ami kihívás (mint a squash is nekem), és ne add fel! 

Ui.: a kép a halloweeni órán készült